Osztrák–Magyar Monarchia

Osztrák–Magyar Monarchia Österreichisch-Ungarische Monarchie
1867. június 8. – 1918. október 31.
Osztrák–Magyar Monarchia Österreichisch-Ungarische Monarchie zászlaja Osztrák–Magyar Monarchia Österreichisch-Ungarische Monarchie címere
A Monarchia térképe 1914-ben
Mottó: Feloszthatatlanul és elválaszhatatlanul Nemzeti himnusz: Gott erhalte/Tartsa Isten
Általános adatok
Fővárosa	Bécs (Ciszlajtánia) Budapest (Transzlajtánia)
Terület	676 615 km²
Népesség	52 749 900 (1914)
Hivatalos nyelvek	német, magyar
Vallás	római katolikus, református, evangélikus, unitárius, szerb ortodox, román ortodox, szunnita muzulmán, zsidó
Pénznem	Osztrák–magyar forint (1867–1892) Osztrák–magyar korona (1892–1918)
Kormányzat
Államforma	alkotmányos monarchia (reálunió)
Uralkodó	I. Ferenc József (1867. június 8.–1916. november 21. I. (IV.) Károly (1916. november 21.–1918. november 11./1918. november 13.)
Dinasztia	Habsburg–Lotaringiai-ház
Államfő	A mindenkori osztrák császár és magyar király
Törvényhozás	Birodalmi Tanács (Reichsrat, Osztrák Császárság) Országgyűlés (Magyar Királyság)
Elődállam Utódállam ←   →  →  →  →  →  →

Az Osztrák–Magyar Monarchia (vagy Ausztria-Magyarország, németül: Österreichisch-Ungarische Monarchie vagy Österreich-Ungarn) 1867 és 1918 között fennállt különleges, kettős (dualista) állam, pontosabban államszövetség volt Közép-Európában. Két fele a Magyar Királyság és az Osztrák Császárság volt, melyek a közös uralkodó és a közös ügyként igazgatott külügy, hadügy és az ezekkel kapcsolatos pénzügyek által összekapcsolt önálló államok voltak. Az Osztrák–Magyar Monarchia az osztrák uralkodóház és a magyar uralkodó körök közötti, az Ferenc József magyar király (egyúttal osztrák császár) által 1867. július 28-án szentesített törvényben rögzített kiegyezés következtében jött létre.

A Monarchia többnemzetiségű állam volt, nemzetiségei közül a német nyelvű osztrákokon és a magyarokon kívül a fontosabbak a különböző szláv népek (lengyelek, ukránok, csehek, szlovákok, szlovének, horvátok, szerbek, bosnyákok), a románok és az olaszok voltak. A nemzetiségeket és mozgalmaikat azonban a kiegyezés politikai-közjogi építményéből teljes egészében kihagyták. Ennek ellenére Ausztriában a nemzetiségi elitek egy jelentős részét hatékonyan integrálták a politikai rendszerbe (több osztrák, sőt közös miniszter is lengyel vagy cseh volt), Magyarország belső berendezkedése viszont a nemzetiségi vezetők szinte teljes kiszorítását célozta. Mindennek fontos szerepe volt abban, hogy 1918-ra, az elvesztett első világháború befejezéséig a Monarchiának és két alkotóelemének belső kohéziója teljes egészében megszűnt, és végül a Monarchia nem egyszerűen két alkotóelemére bomlott fel, hanem területén új államok sora jött létre.

Elnevezése

A hivatalos állami megnevezése Osztrák–Magyar Monarchia, németül: Österreichisch-Ungarische Monarchie volt, amelyet 1868-ban a császár és király hivatalosan is bejegyzett, a nemzetközi érintkezésben mégis inkább az Ausztria-Magyarország (németül: Österreich-Ungarn) forma terjedt el. Az osztrákok használták még a k. u. k. Monarchie (azaz Kaiserliche und königliche Monarchie Österreich-Ungarn vagyis Császári és Királyi Osztrák–Magyar Monarchia), valamint a Dunai Monarchia és a Kétsas elnevezést is, azonban ezek egyike sem terjedt el sem Magyarországon sem máshol.

Története

Létrejötte

A duális állam létrejötte egy kompromisszum eredménye. Az osztrák udvari körök – nagyrészt az Itáliában és a Poroszországtól 1859-ben és 1866-ban elszenvedett katonai vereség hatására – belátták, hogy az egységes és abszolutisztikus osztrák birodalom nem tartható fenn. Az ekkor még főleg a volt nemes földbirtokosokból álló, rendi jellegű magyar uralkodó osztály az 1848-as áprilisi törvényekhez szeretett volna visszatérni, ennek eléréséhez azonban szintén nem volt elegendő ereje.

A Monarchia domborzati térképe 1914-ben

A létrejött kiegyezésben egyeztették össze a bécsi udvar nagyhatalmi törekvéseit a magyar vezető rétegnek azzal a törekvésével, hogy Magyarország belső berendezkedését teljes egészében maguk határozhassák meg, ellenállva az iparosodás által hozott társadalmi változásoknak és a nemzetiségi mozgalmak egyre erősödő követeléseinek. Ez a kompromisszum azonban szükségképpen eltérő belső politikai fejlődéshez vezetett a két államban.

Mivel közjogi értelemben a kiegyezés nem egyszerűen a közös uralkodó és a magyar vezető réteg, hanem éppen annyira a két birodalomfél között jött létre, ezért a létrehozott konstrukció elengedhetetlenné tette, hogy Ausztriában is alkotmányos berendezkedés jöjjön létre. Ennek eredménye lett a dualista államszövetség, az Osztrák–Magyar Monarchia.

A politikai kiegyezést a közös ügyek költségeinek megosztásáról, a vámunióról és egyéb gazdasági kérdésekről szóló gazdasági kiegyezés egészítette ki, amit azonban tízévenként meg kellett újítani.

Gyarmatosítás

A Monarchia a közvetlen atlanti-óceáni kapcsolat hiánya miatt nem tudott érdemi kolonizációt folytatni. A Birodalom inkább különböző területeinek megtartására törekedett, de tengerentúli területek híján is a nyugat-európai hatalmak egyik legnagyobb vetélytársukat látták benne. Az 1899 és 1901 között zajló bokszerlázadás idején a Monarchia is küldött egy kisebb csapatot Kínába 6 másik nemzettel együtt, így a győzelem után egy kis gyarmatot szerzett Tiencsinben. Az apró koncessziós terület mérete alig 0,61 km² volt, de rendelkezett saját kórházzal, iskolával és börtönnel is. A területen 40 000-ren éltek. A trianoni békeszerződésben a széteső Monarchia ezt a területét is elvesztette. A több mint 16 éves fennállás során azonban számos épületet húztak fel amelyek közül alig egy-két darab maradt meg, és a történészek szerint az Osztrák–Magyar Monarchia Európán kívüli épületei közül csak ezek állnak ma is.

Az egyetlen jelentősebb expedíciót 1873-ban tették, ekkor az északkeleti átjáró keresése közben az osztrák–magyar északi-sarki expedíció Payer és Weyprecht vezetésével felfedezett egy szigetcsoportot, amit tiszteletből I. Ferenc József után Ferenc József-földnek kereszteltek el, ez a terület azonban sohasem volt a Monarchia gyarmata, igényt sem támasztott rá.

Felbomlása

I. Ferenc József (1848–1916)

1918. október 16-án IV. Károly magyar király a Lajtáninneni területeken Hussarek-Heinlein-kormány javaslatára egy kiáltványt juttatott el az emberekhez. Ebben a kiáltványban engedélyezte, hogy az Osztrák Császárság átalakuljon egy konföderációvá. Ennek következtében az ausztriai nemzetiségek saját nemzetgyűlést alakítottak.

Gavrilo Princip elfogása

A Wekerle-kormány azonban félreismerte a helyzetet, és visszautasította a király kiáltványát. A magyarok továbbá fel akarták mondani a perszonáluniót Ausztriával. 1918. október 24-én a császári kormány elveszítette a hatalmát Bécs felett, a Császárság részei is kiválásra készültek. A Wekerle-kormány kihasználva a hangulatot október 31-ével felmondta 1867-es megállapodásokat, ezzel megszűnt a perszonálunió Ausztria és Magyarország között.

Október 28-án Prágában kikiáltották a csehszlovák államot, Galícia csatlakozott a lengyel államhoz. Másnap a morva nemzetgyűlés is felszámolta a császári intézményeket Brnóban, és csatlakoztak a csehszlovák államhoz. A horvát Szábor elszakadt Magyarországtól, és Zágrábban kikiáltották a Szlovén–Horvát–Szerb Államot. A szlovének is kihirdették elszakadásukat Ausztriától.

November 11-én Bécsben Heinrich Lammasch miniszterelnök (október 26-án ő vezette az aznap megalakult Likvidációs Minisztériumot) menesztette a hatalmából a császárt. Másnap kikiáltották Német-Ausztria Köztársaságot. Az eckartsaui nyilatkozatában I. Károly császár (Magyarországon IV. Károly néven királyként uralkodott) is lemondott az államügyek intézéséről és uralkodói jogairól.

A felbomlás következményei és jogi háttere

A Monarchia létének az első világháborús katonai vereség és a nemzetiségi mozgalmak felerősödése vetett véget.

Réthey Ferenc: a Magyar Szent Korona országainak etnográfiai térképe az 1880. évi népszámlálás adatai alapján. Budapest 1886, rajzolta Kogutowicz Manó

Noha az USA támogatta a Monarchia fennmaradását, de a többi antant tagállam (Egyesült Királyság, Franciaország, Olaszország) nem osztotta az USA ezen nézetét, így a Monarchiát feloszlatták. Ausztria és Magyarország viselte a politikai felelősséget a háborúért. A Saint Germain-i békeszerződés és a trianoni békeszerződés által lefektetett új határok szétszabdalták a korábbi jól működő gazdasági egységet, és kiélezték a korábban is meglévő, ám a Monarchia által kordában tartott nemzetiségi vitákat Közép-Európában, amelyek így hozzájárultak a második világháború kitöréséhez.

Felséges Ferenz Josef I. Magyar Ország királya, színezett litográfia

A szakirodalomban vitás kérdés a Monarchia felbomlása. A dualista állam ugyanis két független államból: az Osztrák Császárságból és a „Magyar Szent Korona országaiból” állt. A magyar felfogás szerint a Monarchia jogi értelemben nem volt állam. A két ország impériuma mellett nem volt külön államhatalom, sem külön területe, így a Monarchia felbomlása csupán a két állam közötti jogi kapcsolatok megszűnése volt 1918 novemberében. Az osztrák jogi szakírók szerint az Osztrák Császárság megszűnése a szétesés fogalma alá vonandó, hiszen egyik utódállam sem tekintette jogelődjének a Császárságot. Az újonnan alakult Osztrák Köztársaság sem volt azonos a Császársággal.

A szakirodalomban elterjedt kifejezés az „utódállam” fogalom, a Monarchia utódállamának tartják Magyarországot, Ausztriát, Csehszlovákiát, Lengyelországot, Romániát, Olaszországot és az SZHSZ Királyságot. Van azonban olyan szakirodalom is, amely Lengyelországot, Olaszországot és Romániát nem tekinti utódállamnak. Gyakorlatilag azonban azt mondhatjuk, hogy a Monarchia egyetlen utódállam nélkül szűnt meg. A Magyar Köztársaság a Magyar Királyságot tekintette jogelődnek, míg Ausztria nem tekintette jogelődnek az Osztrák Császárságot.

Közvetlenül az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása utána a területén létrejövő és a területéből részesülő államok:

• Magyarország
• Ausztria
• Szlovén–Horvát–Szerb Állam
• Csehszlovákia
• Lengyelország
• Olaszország
• Románia

A Birodalom egykori területén álló mai államok:

• Ausztria
• Magyarország
• Csehország
• Szlovákia
• Lengyelország
• Ukrajna
• Románia
• Szerbia
• Montenegró
• Bosznia-Hercegovina
• Horvátország
• Szlovénia
• Olaszország

Államszervezet

A Monarchia közös szervei

I. (IV.) Károly (1916–1918)

Az Osztrák–Magyar Monarchia közjogi értelemben két önálló államból állt, melyeket a közös uralkodó személye (osztrák császár és magyar király) és a közös ügyek (külügy és hadügy) kapcsolt össze. Az uralkodó személyének egybeesését a két államnak a trónöröklést egymástól függetlenül, de teljesen azonos módon szabályozó törvényei biztosították, már a 18. század óta. Az uralkodó teljes címe tartalmazta valamennyi, az osztrák császári és a magyar királyi címhez történelmileg kapcsolódó országra és tartományra való hivatkozást, de ez merő formalitás volt csupán, közjogi következménye nem volt.

A közös ügyek vitele a közös külügyminisztérium és a közös hadügyminisztérium feladata volt. Ezek költségeinek fedezésére a két állam tízévenként megújított szerződésben meghatározott arányban (kvóta) járult hozzá, az általuk így átengedett pénzeszközök kezelése a közös pénzügyminisztérium feladata volt. A közös pénzügyminisztérium később néhány más, a két állam által átengedett feladatot is megkapott, elsősorban az 1908-ban a Monarchia által bekebelezett Bosznia-Hercegovina közigazgatásának irányítását. (Az ezt megelőző harminc évben, amikor a tartományok jogilag még a Török Birodalomhoz tartoztak, de a Monarchia megszállása alatt álltak, a közös hadügyminisztérium felügyelte a helyi közigazgatást.)

Az uralkodón és a három közös minisztériumon kívül a Monarchiának nem volt más közös szerve. A közös végrehajtó szervek parlamentáris ellenőrzésére a két állam törvényhozásai (az osztrák Birodalmi Tanács és a magyar Országgyűlés) delegációkat küldtek ki. Ezek azonban nem alkottak közös törvényhozó testületet, csupán a kifejezetten rájuk ruházott hatáskörben jártak el, erősen korlátozott eljárási rend szerint. Ezeket az uralkodó hívta össze, évente felváltva Budapestre és Bécsbe (vagy elvileg bármely osztrák tartomány fővárosába). A delegációk nem tárgyaltak együttesen, mindig külön-külön hallgatták meg a közös minisztereket és alakították ki saját álláspontjukat többségi szavazással, egymással pedig csak írásban érintkeztek. Amennyiben ez az eljárás nem vezetett eredményre, vagyis közös álláspont kialakítására, úgy a delegációk együttes ülést tartottak, kizárólag szavazás céljából.

A közös hadügyminisztérium, illetve az uralkodó személyes irányítása alatt állt a közös hadsereg, melynek 1889-től Császári és királyi hadsereg volt a hivatalos neve.

Közigazgatási felosztás

A Monarchiának a közös hadsereg területi szervein kívül nem volt saját területi közigazgatása. A két állam önállóan, egymástól függetlenül alakította közigazgatási rendszerét és beosztását. A kiegyezés utáni években mind Ausztriában, mind Magyarországon a kor szellemének és követelményeinek megfelelő, viszonylag korszerű közigazgatási és önkormányzati rendszer alakult ki, ami tekintettel volt a történelmi hagyományok sajátosságaira is.

Ausztria történelmileg kialakult tartományokra (németül: Land) oszlott, melyek egyedileg szabályozott, több-kevesebb autonómiával rendelkeztek. A legnagyobb belső önállóságot a főleg lengyelek és ukránok által lakott, nagyrészt a helyi lengyel vezető réteg irányítása alatt álló Galíciai és Lodomériai királyság érte el. Az osztrák tartományokon belül és közöttük jelentős nemzetiségi különbségek és feszültségek voltak, amire a közigazgatási rendszer nem tudott, de valójában nem is akart választ adni.

Magyarországhoz autonóm társországként tartozott Horvát-Szlavónország, az ország többi része a középkori eredetű speciális közigazgatási egységek felszámolása után egységes szervezetű és jogállású területi önkormányzatokra, törvényhatóságokra (vármegyék, törvényhatósági jogú városok, Budapest fő- és székváros, valamint Fiume város és kerülete) oszlott.

Ciszlajtánia (Osztrák Császárság): 1. Cseh Királyság, 2. Bukovina, 3. Karintia, 4. Krajna, 5. Dalmácia, 6. Galícia, 7. Osztrák-Illír Tengermellék, 8. Alsó-Ausztria, 9. Morvaország, 10. Salzburg, 11. Szilézia, 12. Stájerország, 13. Tirol, 14. Felső-Ausztria, 15. Vorarlberg;
Transzlajtánia (Magyar Királyság): 16. Magyarország 17. Horvát-Szlavónország
Egyéb: 18. Bosznia és Hercegovina közösen kormányzott tartomány (1908 és 1918 között)

Osztrák Császárság 1. Cseh Királyság 2. Bukovina Hercegség 3. Karintia Hercegség 4. Krajna Hercegség 5. Dalmácia Királyság 6. Galícia és Ladoméria Királyság 7. Osztrák-Illír Tengermellék (Görz és Gradiska hercegesített grófság, Trieszt Szabad Város és Isztria őrgrófság) 8. Ausztria Főhercegség az Ennstől keletre (Alsó-Ausztria) 9. Morva Őrgrófság 10. Salzburg Hercegség 11. Felső- és Alsó-Szilézia Hercegség 12. Stájer Hercegség 13. Tirol Hercegesített Grófság 14. Ausztria Főhercegség az Ennstől nyugatra (Felső-Ausztria) 15. Vorarlberg Tartomány

Magyar Királyság 16. Magyar Királyság és a vele törvényesen egyesült Erdélyi Nagyfejedelemség 17. Horvát-Szlavón Királyság

A Monarchia 1878-ban az Oszmán Birodalommal kötött megállapodás alapján megszállta, majd 1908-ban annektálta (bekebelezte) Boszniát és Hercegovinát. A két tartomány a megszállás idején nemzetközi jogi értelemben továbbra is az Oszmán Birodalom része volt, de közigazgatását a közös hadügyminisztérium felügyelte. A bekebelezés után a tartományok közigazgatását a közös pénzügyminisztériumnak rendelték alá.

Közigazgatási adatok 1910-ben
Terület neve	főváros (lakosság)	terület (km²)	lakosság
Cseh Királyság	Prága (224 000)	51 948	6 769 000
Dalmácia Királyság	Zára (14 000)	12 833	646 000
Galícia és Ladoméria Királyság	Lemberg (206 000)	78 493	8 025 000
Ausztria Főhercegség az Ennstől keletre (Alsó-Ausztria)	Bécs (2 031 000)	19 822	3 532 000
Ausztria Főhercegség az Ennstől nyugatra (Felső-Ausztria)	Linz (71 000)	11 981	853 000
Bukovina Hercegség	Czernowitz (87 000)	10 442	800 000
Karintia Hercegség	Klagenfurt (29 000)	10 327	396 000
Krajna Hercegség	Ljubljana (47 000)	9 955	526 000
Salzburg Hercegség	Salzburg (36 000)	7 153	215 000
Felső- és Alsó-Szilézia Hercegség	Troppau (31 000)	5 147	757 000
Stájer Hercegség	Graz (152 000)	22 426	1 444 000
Morva Őrgrófság	Brünn (126 000)	22 222	2 622 000
Tirol Hercegesített Grófság	Innsbruck (53 000)	26 683	946 000
Osztrák-Illír Tengermellék	Trieszt (161 000)	7 969	895 000
Vorarlberg Tartomány	Bregenz (9 000)	2 601	145 000

Magyar Szent Korona országai 1910-ben
Terület neve	főváros (lakosság)	terület (km²)	lakosság
Magyar Királyság	Budapest (belváros 882 000, elővárosokkal 1 290 000)	282 297	18 265 000
Horvát-Szlavón Királyság	Zágráb (80 000)	42 534	2 622 000
Fiume város és kerülete (Corpus separatum)	Fiume (39 000)	21	48 800

közösen kormányzott terület
Terület neve	főváros (lakosság)	terület (km²)	lakosság
Bosznia és Hercegovina	Szarajevó (52 000)	51 082	1 932 000

Szimbólumok

Zászlók

A monarchiának nem volt közös állami zászlaja, azonban a piros-fehér-piros hadi- és tengeri zászlaja közös volt. Ezt 1781. januárja óta használták, a monarchiában 1869. augusztus 1-jén rendszeresítették. 1915. október 12-én a császári rendelet alapján új tengeri zászlót terveztettek, amely alapján új hadi- és tengeri lobogót készítettek. A háború miatt azonban, sosem vezették be ezt a két lobogót.

• 

  Hadilobogó

• 

  Kereskedelmi lobogó

• 

  Hadilobogó (1915), amely sosem lett bevezetve

• 

  Habsburg-ház zászlaja (Osztrák Császárság)

• 

  Magyar Királyság zászlaja

Címerek

1867-1915 között a Habsburg-ház kétfejű sasa volt a monarchia fő szimbóluma. 1915-ben egy új címert fogadtak el, amely a zászló, az uralkodó és a monarchia részeinek szimbólumaiból állt össze. Ennek a jelentése, hogy elválaszthatatlan és osztatlan az államszövetség.

• 

  kiscímer (1915-ig)

• 

  kiscímer (1915–1918)

• 

  középcímer (1915-ig)

• 

  középcímer (1915–1918)

• 

  Osztrák kiscímer (1915–1918)

• 

  Osztrák középcímer (1915-ös vázlat)

• 

  Magyar középcímer (1915-ig)

• 

  Magyar középcímer (1915–1918)

Népesség

Etnikai és nyelvi megoszlás

Nemzetiségek eloszlása az Osztrák–Magyar Monarchia területén. Forrás: William R. Shepherd: Historical Atlas (1911)

Az alábbi táblázatok mutatják be az 1910-es népszámlálási adatokat.

terület megnevezése	népesség (fő)	népesség (%)
A Birodalmi Tanácsban képviselt országok és királyságok	28 571 934	55,6
A Magyar Szent Korona Országai	20 886 487	40,6
Bosznia-Hercegovina	1 931 802	3,8
összesen	51 390 223	100,0

a Magyar Királyság anyanyelvi adatai 1910-ben
anyanyelv	nemzetiség (fő)	nemzetiség (%)
magyar	10 050 575	48,1
német	2 037 435	9,8
szlovák	1 967 970	9,4
román	2 949 032	14,1
rutén	472 587	2,3
horvát	1 833 162	8,8
szerb	1 106 471	5,3
egyéb és ismeretlen	469 255	2,2
összesen:	20 886 487	100,0

Az alábbi táblázatban a zsidókat Ausztriában németnek írták be 1910-ben, de nem ez volt az anyanyelvük.

A Monarchia nyelvei
nyelv	népesség (fő)	népesség (%)
német	12 006 521	23,36
magyar	10 056 315	19,57
cseh	6 442 133	12,54
lengyel	4 976 804	9,68
szerb és horvát	4 380 891	8,52
ukrán (ruszin)	3 997 831	7,78
román	3 224 147	6,27
szlovák	1 967 970	3,83
szlovén	1 255 620	2,44
olasz	768 422	1,50
egyéb	2 313 569	4,51
összesen	51 390 223	100,00

Az Osztrák Császárság beszélt nyelvei
a terület neve	fő beszélt nyelv	egyéb beszélt nyelvek (több, mint 2%)
Bohémia	cseh (63,2%)	német (36,8%)
Dalmácia	horvát (96,2%)	olasz (2,8%)
Galícia	lengyel (58,6%)	ukrán (40,2%)
Alsó-Ausztria	német (95,9%)	cseh (3,8%)
Felső-Ausztria	német (99,7%)	-
Bukovina	ukrán (38,4%)	román (34,4%), német (21,2%), lengyel (4,6%)
Karintia	német (78,6%)	szlovén (21,2%)
Krajna	szlovén (94,4%)	német (5,4%)
Salzburg tartomány	német (99,7%)	-
Osztrák Szilézia	német (43,9%)	lengyel (31,7%), cseh (24,3%)
Stájerország	német (70,5%)	szlovén (29,4%)
Morvaország	cseh (71,8%)	német (27,6%)
Tirol	német (57,3%)	olasz (42,1%)
Tengermellék	szlovén nyelv (37,3%)	olasz (34,5%), horvát (24,4%), német (2,5%)
Vorarlberg	német (95,4%)	olasz (4,4%)

Felekezeti megoszlás

vallási megoszlás 1881-ben

Az 1910. évi népszámlálás szerint a vallások a következőképpen oszlottak meg:

Vallások	Osztrák Császárság	Magyar Királyság	Bosznia-Hercegovina	Az egész Monarchia
római katolikusok (latin rítus)	22 531 169	10 888 138	434 061	33 852 368
Katolikusok (görög és örmény rítus)	3 419 458	2 025 508	8 136	5 453 102
Görög- és örmény-keletiek	667 065	2 987 163	825 418	4 479 646
Evangélikusok	444 307	1 340 143	5 854	1 790 304
Reformátusok	144 379	2 621 329	488	2 766 196
Izraeliták	1 313 687	932 458	11 868	2 258 013
Muzulmánok	1 446	?	612 137	613 583
Más vallásúak és felekezet nélküliek	51 423	91 748	82	143 253
Összesen:	28 571 934	20 886 487	1 898 044	51 356 465

Vallás	Összesen	Osztrák Császárság	Magyar Királyság	Bosznia-Hercegovina
római katolikus	76,6%	90,9%	61,8%	22,9%
Protestánsok	8,9%	2,1%	19,0%	0%
szerb ortodoxok	8,7%	2,3%	14,3%	43,5%
Zsidók	4,4%	4,7%	4,9%	0,6%
Muzulmánok	1,3%	0%	0%	32,7%

Nagyvárosok

Nagyvárosok listája 1910-ben
sorszám	város	népesség (fő)
1	Bécs	2 031 498
2	Budapest	880 371
3	Trieszt	229 510
4	Prága	223 741
5	Lviv	206 113
6	Krakkó	151 886
7	Graz	151 781
8	Brno	125 737
9	Szeged	118 328
10	Szabadka	94 610

Nemzetiségi problémák és reformelképzelések

Az 1848-as forradalmak után feltámadt a nacionalizmus a különböző nemzeteknél. Ez ahhoz vezetett, hogy a birodalomban és később a monarchiában is fel-feltörtek a függetlenedési elképzelések, amelyeket újra és újra letört a kormány. A nemzetek úgy gondolták, hogy a független nemzetállamok erősítik meg a kontinenst. A nemzetiségi kérdést azonban nem tudták megoldani, és ez rányomja a bélyegét a mai helyzetre.

A monarchia reformelképzelései nem voltak elég hatékonyak, sokszor kivitelezhetetlenek voltak. A reformelképzelés első lépése a kiegyezés volt. Az osztrákokon kívül a magyarok is előnyét élvezték így a monarchiának. A többi nemzet azonban nem volt ilyen jogok birtokában, továbbá a magyarosítás is hozzájárult az államalakulat szétesésének. Magyarország egy „pszeudo-nemzetállam” volt, úgy kormányozták az államot, hogy nem vették figyelembe a nemzetiségek akaratait.

Az Osztrák Császárságban jobban bántak a nemzetiségekkel. Az igazságszolgáltatásban figyelembe vették a szláv és román nemzetiségűeket. A szlovéneknek Dél-Stájerországban több joguk is volt, míg Csehországban nem kapták meg ugyanazon jogokat, tehát ellentétről beszélhetünk. Magyarországon sem voltak az alkotmányban leírva a nemzetiségekkel szembeni megkülönböztetések, de a gyakorlatban alkalmazták az igazságszolgáltatásban és a politikában.

Az Osztrák Császárságban a németek és a csehek közötti kapcsolat egyre romlott, aminek következtében szükséges volt egy komoly változtatásra. A délszláv trialista program volt a legnagyobb reformterv, azonban a szlovének nem szerepeltek ebben a tervben. Emellett az osztrák és magyar területeken egy horvát vezetésű délszláv birodalmat akartak létrehozni. Ez a délszláv állam gyengítette volna Magyarországot, továbbá a nagyszerb elképzeléseknek is szöges ellentéte volt. A trializmus sem oldotta volna meg a nemzetiségi problémákat. A horvát trializmus gondolatát a Hohenwart-terv is átvette 1871-ben csak a csehek részére írta át. A cseheknek egy sajátos státuszt adtak volna. Az osztrák nemzetiségi politika azonban továbbra is nyitott maradt, eredmények nélkül.

A trialista koncepció a monarchia utolsó évtizedében a trónörökös Ferenc Ferdinánd hajlott egy föderalista állami berendezkedésre (Nagy-ausztriai Egyesült Államok), azonban a magyar politikai elit, a délszláv ellentét megakadályozta ebben.

Kivándorlás a monarchiából

Trieszti jelenet: felszállás egy Amerikába induló hajóra

1876 és 1910 között kereken 3,5 millió fő (más adatok szerint 4 millió) hagyta el a monarchiát. Ők munkanélküliek és szegények voltak, akik reményekkel telve indultak el az Újvilágba. 1,8 millióan a Lajtáninnenről, 1,7 millióan pedig a Lajtántúlról hagyták el az államszövetséget. 3 millióan az Amerikai Egyesült Államokba, 358 ezren Argentínába, 158 ezren Kanadába, 64 ezren Brazíliába, 4 ezren Ausztráliába kerestek maguknak új hazát. A maradék pár ezer fő egyéb országokba költözött.

1907-ben kereken 1 millió fő emigrált. A magyar és az osztrák kormánynak sürgősen megoldást kellett találnia a munkanélküli fiatalok elvándorlásának megakadályozásában. 1901-1905 között Ausztriában 65 603 ingatlant és 45 530 parcellát árvereztek el az emigránsoknak.

A legfontosabb kikötők, ahonnan a kivándorlók elhagyták Európát, Hamburg és Bréma volt. Innen indultak a Norddeutsche Lloyd és a Hamburg-Amerika-Linie társaságok hajói. Egy hajóút New Yorkba a 19. század közepén első osztályon 1 hónap volt. 1900 körül jó időben csak 1 hét. Triesztből az Austro-Americana hajóin 15 napig tartott az utazás. Évente 32-38 hajó ment az USA-ba. A hajókon az utazás nagyon kényelmetlen volt, viszont a hajótársaságoknak rengeteg hasznot hoztak.

A legtöbb kivándorló Galíciából hagyta el a monarchiát, 1907 és 1912 között 350 ezren. Ez egy osztrák miniszter 1912. március 12-i interpellációjából derül ki.

Gazdaság

Budapest 1896-ban

A kiegyezést követő fél évszázad egyike a magyar gazdaság sikertörténeteinek. Bár a fejlődés pontos üteméről megoszlanak a vélemények, abban mindenki egyetért, hogy elmaradott agrárországból a 20. század elejére fejlett élelmiszeriparral rendelkező és intenzív exporttevékenységet folytató agrár-ipari országgá vált. Berend T. Iván és Ránki György a nemzeti jövedelem évi növekedését előbb 3,7, majd később 3,2%-ban állapították meg. Ez azt jelenti, hogy az 1867-est 100-nak véve a nemzeti jövedelem értéke 1900-ra megháromszorozódott, 1914-re pedig több mint megnégyszereződött. Katus László számításai szerint a GDMP, azaz a bruttó hazai anyagi termék, amiben a nem anyagi jellegű szolgáltatások nem szerepelnek, 1867 és 1913 között valamivel lassabban, évi 2,4%-kal nőtt, tehát nem megnégy- vagy ötszöröződött, hanem csak megháromszorozódott. Az európai növekedés átlagos dinamikáját azonban még ez is meghaladta. Ennél magasabb növekedési ütemet ugyanis csak a dán (3,2%), a svéd (3,0%) s a német (2,9%) gazdaság produkált. Egy harmadik számítás szerint, amely a bruttó nemzeti jövedelemre (GNI) vonatkozik, tehát a szolgáltatások mellett a külföldről szerzett jövedelmeket is figyelembe veszi, az Osztrák–Magyar Monarchia 1860 és 1910 között 1,76%-os évi növekedést ért el, miközben Európa egésze 1,88%-ost. Ezzel az ütemmel a Monarchia megelőzte a balkáni és dél-európai országokat, egy kategóriába tartozott Belgiummal, Hollandiával, Norvégiával, Oroszországgal és Nagy-Britanniával, s elmaradt a leggyorsabban fejlődő Svédországtól, Dániától, Németországtól, Svájctól, Franciaországtól és Finnországtól. Figyelembe véve, hogy a magyar gazdaság valamivel gyorsabban növekedett, mint az osztrák részeké, az ország 1867 és 1914 közötti teljesítménye e számítás alapján is kiemelkedőnek, ha nem is élenjárónak tartható.

Kultúra

Művészetek a monarchiában

A birodalom nagy részében a monarchia időszaka igen nagy ipari és gazdasági fejlődéssel járt. A tartományok és a települések gazdagodásával egyre több pénz jutott a fejlesztésekre és a művészetekre. Ekkoriban épültek ki Közép-Európa legnagyobb és legfejlettebb vasúthálózatai. A városfejlesztések hatására egész negyedek és városrészek épültek. A művészeti oktatás színvonala és a művészeti intézmények és társaságok szerveződése pezsgő kulturális életet épített ki, melynek eredményeit ma is érezzük.

Építészet

A kor építészetét a birodalom egészében az eklektika és a historizmus határozta meg. A régi történelmi stílusok újjáéledése és keveredése szinte az összes korabeli épületen megfigyelhető. A historizmus jellegzetes alkotásai közé tartozott a Sugárút. A Hősök tere a historizmus kései korszakát idézi.

Egyetlen új irányzatként az art nouveau érkezett, melynek megfelelője a monarchiában a szecesszió nevet kapta.

A tudatos városrendezés számos város központját átalakította, máig hatóan meghatározva ezzel építészeti karakterüket is. A dualizmus időszakában alakult ki Bécs és Budapest jellegzetes városképe.

Budapest fejlődése miatt több hídra volt szükség, emiatt hídépítési láz tört ki a városban. Ekkor épült a Margit híd, a Ferenc József híd és az Erzsébet híd. A hidakon kívül templomokat, múzeumokat is felépítettek. A kor híres építésze Ybl Miklós volt, akinek a fő műve az Operaház. A külföldön ismert Eiffel-cég a Budapest-Nyugati pályaudvart építette fel, amely az új vas-üveg szerkezetével európai színvonalú volt.

Festészet

A monarchia idején a történelmi és a mitológiai témakörök uralták a festészetet. A kor híres festője Lotz Károly volt, aki romantika kedvelt témaköreit is megfestette, de az angliai esztéticizmus is jellemezte a műveit.

A falképfestészet kiemelkedő alakja Székely Bertalan volt, aki a romantikus tartalmú festményei után váltott. Ő festette a Vajdahunyadvár lovagtermét, a Nagyboldogasszony-templom freskóit.

A korszak festői közül többen külföldön tanultak. Ezeket az új stílusokat elhozták Magyarországra, ahol felvirágoztatták a festészetet, új megvilágításba helyezték azt. Ezen festők közül Benczúr Gyula emelkedett ki, aki a plein air stílust alkalmazta a kései munkáiban.

A magyar festészet kívülállójának Zichy Mihályt tekintik, aki az orosz cárok kegyeltje volt. Ő készítette Az ember tragédiája című műhöz az illusztrációkat.

Zeneművészet

A kiegyezés után a magyar zeneélet intézményeit teremtették meg először. Ilyen volt a Zeneakadémia. A zenei élet felvirágzása is ekkor kezdődött, köszönhetően a magyar úri osztálynak. Ez egy összetett réteg volt. Egyik része a nemzetközi - német, olasz - műveket szerette, másik részük a hagyományosan magyar műveket. Ezeket nevezzük ma cigányzenének.

A falvakban nem mutatkozott meg az európai zene, ott még a népzene volt a legkedveltebb stílus. A kis- és nagyvárosok igyekeztek felvenni a versenyt a fővárossal, de a különbségek megmaradta a Monarchia végéig.

A kor híres zeneszerzői Erkel és Liszt Ferenc voltak. Az ő tiszteletükre haláluk után egyesületek is alakultak: Liszt-egyesület 1870-ben.

A zenei társulatok száma is egyre gyarapodott. Kassán, Temesvárott énekegyesületek alakultak, több városban cigány és katonazenekarok kezdték meg munkájukat.

Táncművészet

A monarchia a táncművészetekre is jótékony hatással volt, ugyanis több egyesület, egylet, könyvkiadó is megalakult. Az akkori tánckultúra elitjét a Népszínház, az Operaház és a Király Színház jelentette. Az első főleg a népszínművek, a második az operák és balettek, a harmadik az operettek bemutatásának színhelye volt.

A kiegyezés után a báltermekben újra csárdást jártak az emberek. Azonban más népek táncait - valcer, polka - táncolták. Német és francia mintára táncmesteri könyvek jelentek meg, amelyek a magyar táncok taníthatatlanságáról írtak. A század végére az amerikai négerek által kedvelt táncok is begyűrűztek a monarchia területére. Ezek társastáncok voltak mind (tangó, one step, two step).

A tánctudomány ekkor élte gyermekkorát. Az első jelentős művet csak 1908-ban adták ki: Fabó Bertalan: A magyar dal zenei fejlődése címmel. A tudósok vitáit az Ethnographia című újság hozta le. A 20. század elején kezdte meg a két nagy népdalgyűjtő (Bartók Béla, Kodály Zoltán) a munkáját. A kor technikai felszereltsége azonban nem volt alkalmas, hogy rögzítse a mozdulatokat, ritmusokat (pontosabban volt fonogram és filmfelvevő, de nem terjedt még el).

Színművészet

A kiegyezés után, 1869-ben megalakult az első általános színház ügynökség, amely maga köré gyűjtötte a színházi élet szereplőit. Lapot is indítottak Színpad címen. 2 évvel később még színészkongresszust is tartottak, amelynek célja egy szövetség létrehozása volt. Kialakítottak egy színikerületi rendszert, amely 1878-1949 között érvényben volt.

A monarchia idején színházépítési láz volt. A kiemelt színházakat ráadásul egyetlen cég építette, az osztrák Fellner és Helmer: Wiesbadentől Odesszáig 48 teátrumot emeltek. Budapesten a Népszínházat (1875), a Somossy Orfeumot (a mai Operettszínház, 1894), Vígszínházat (1896) húzták fel.

Filmművészet

A filmezést a 19. század végén találták ki. A Monarchia úttörő volt ebben, mert már 1896-ban Budapesten is vetítettek. Azután a kópiákat továbbvitték az ország vidékeire. A vetítések során tudományos-ismeretterjesztő és szórakoztató műsorszámokat mutattak be.

Oktatási rendszer

Az írni-olvasni tudók aránya az 1880-as népszámlálás szerint

A Monarchia idején a kötelező általános iskolai oktatás hatására az analfabetizmus csökkent, azonban még így is jelentős volt.

A következő táblázat az analfabéták arányát mutatja be 1880-1900 között a 6 éven felüli személyek esetében.

	1880 (%)	1900 (%)	Analfabéták arányának változása 1880-1900 között (%)
Osztrák Császárság	34,4	27,4	7,0
Csehország	8,5	5,3	3,2
Dalmácia	87,3	73,6	13,7
Galícia	77,1	63,9	13,2
Alsó-Ausztria	8,5	6,0	2,5
Felső-Ausztria	8,6	5,8	2,8
Bukovina	87,5	65,2	22,3
Karintia	39,6	24,0	15,6
Krajna	45,4	31,4	14,1
Salzburg	11,7	8,7	3,0
Osztrák Szilézia	11,8	11,2	0,6
Stájerország	27,8	18,0	9,8
Morvaország	10,4	7,8	2,6
Tirol és Vorarlberg	9,7	7,1	2,6
Tengermellék	56,8	38,2	18,6
Magyar Királyság	58,8	41,0	17,8

Kulturális látnivalók

A kulturális látnivalók közül több ma is áll. Ilyen a budapesti parlament, a budapesti hidak, a pécsi zsolnai gyár, Herkulesfürdő, Trieszt kikötője, stb.

Számos látnivaló azonban megsemmisült az idők folyamán, például főúri kastélyok.

Gasztronómia

A monarchia a multikulturalizmus miatt a különböző konyhák ízei keveredtek.

Ez időtájt több ételt is kitaláltak. Ilyen volt a dobostorta is, amelyet először Dobos C. József készített el 1884-ben. A császármorzsa is ekkor hódította meg az államszövetséget. Cukornádtermelő gyarmatai nem lévén népszerű itala volt a rum helyett gyártott Inländerrum, melynek egyes márkái máig is népszerűek a Monarchia utódállamaiban.

Fordítás

Ez a szócikk részben vagy egészben az Österreich-Ungarn című német Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

Források

• ↑ Austro-Hungarian Empire: Austro-Hungarian Empire 1867-1918. Wien-Venna. (Hozzáférés: 2011. szeptember 4.)
• ↑ Szávai:Az OMM: Szávai Ferenc: Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlásának következményei. Pécs: Pro Pannonia Kiadói Alapítvány. 2004. ISBN 9639498343  
• Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben. 21 kötetben, 1886-1889. (Hozzáférés: 2011. augusztus 8.)
• ↑ kézirat: I. Ferenc József kézirata; Stephan Vajda: Felix Austria. Eine Geschichte Österreichs. Bécs: Ueberreuter. 1980. ISBN 380003168X  
• ↑ másnév: Eva Philippoff: Die Doppelmonarchie Österreich-Ungarn. Ein politisches Lesebuch (1867–1918). Villeneuve d’Ascq: Presses Univ. Septentrion. 2002. ISBN 2859397396  
• ↑ kuk: Michael Kotulla: Deutsche Verfassungsgeschichte: Vom Alten Reich bis Weimar (1495–1934). Springer: (kiadó nélkül). 2008. § 32 II. o. ISBN 9783540487050  
• ↑ aeiou: Utódállamok. www.aeiou.at. (Hozzáférés: 2011. szeptember 6.)
• ↑ 1922 ápr 6.: § 6 Römer Übereinkommen der Nachfolgestaaten vom 6. April 1922. www.aeiou.at. (Hozzáférés: 2011. szeptember 6.)
• ↑ Schneefuss: Österreich: Walter Schneefuss: Österreich Zerfall und Werden eines Staates. Lipcse: (kiadó nélkül). 1937.  
• ↑ Gyarmati:revízió: Gyarmati György: A revízió alternatívája. A regionális integráció formaváltozásai a magyar politikai gondolkozásban, 1920-1944. Limes, X. évf. 28. sz. (1997. feb.)
• ↑ von Reden: Az OMM: Alexander Sixtus von Reden: Az Osztrák-Magyar Monarchia - Történelmi dokumentumok a századfordulótól 1914-ig. Budapest / Salzburg: Széchenyi Kiadó / Druckhaus Nonntal Bücherdienst. 1989.  
• ↑ Kettős kötődés műv: Kettős kötődés: Az Osztrák–Magyar Monarchia - a Művészettörténelem. Encyclopaedia Humana Hungarica. (Hozzáférés: 2011. szeptember 4.)
• ↑ Kettős kötődés zene: Kettős kötődés: Az Osztrák–Magyar Monarchia - a zeneművészet. Encyclopaedia Humana Hungarica. (Hozzáférés: 2011. szeptember 4.)
• ↑ Kettős kötődés tánc: Kettős kötődés: Az Osztrák–Magyar Monarchia - a táncművészet. Encyclopaedia Humana Hungarica. (Hozzáférés: 2011. szeptember 4.)
• ↑ Kettős kötődés szín: Kettős kötődés: Az Osztrák–Magyar Monarchia - a színházművészet. Encyclopaedia Humana Hungarica. (Hozzáférés: 2011. szeptember 4.)
• ↑ Kettős kötődés film: Kettős kötődés: Az Osztrák–Magyar Monarchia - a filmművészet. Encyclopaedia Humana Hungarica. (Hozzáférés: 2011. szeptember 4.)
• ↑ WoerterbuchVRBdII: Nach Karl Strupp/Hans-Jürgen Schlochauer/Herbert Krüger/Hermann Mosler/Ulrich Scheuner: Wörterbuch des Völkerrechts'. (Hozzáférés: 2011. szeptember 4.)
• ↑ Népszámlálás: Geographischer Atlas zur Vaterlandskunde an der österreichischen Mittelschulen. Bécs: K. u. k. Hof-Kartographische Anstalt G. Freytag & Berndt. 1911.  
• ↑ MK 1910: anyanyelvek. Sulinet. (Hozzáférés: 2011. szeptember 6.)
• ↑ Magyar települések: Magyar települések. Magyar elektronikus Könyvtár. (Hozzáférés: 2011. szeptember 6.)
• ↑ Oktatás: Anton L. Hickmann (Hrsg.): Geographisch-statistischer Taschen-Atlas von Österreich-Ungarn. 3. Bécs / Lipcse: (kiadó nélkül). 1909.  
• ↑ Szabad Sajtó 19: (cím nélkül) . Neue Freie Presse újság, (1918. okt. 19.) 1. o.
• ↑ Szabad Sajtó 29: (cím nélkül) . Neue Freie Presse újság, (1918. okt. 29.) 1. o.
• ↑ Szabad Sajtó 26: (cím nélkül) . Neue Freie Presse újság, (1918. okt. 26.) 1. o.
• ↑ Zsebatlasz: Kogutowitz Károly – Hermann Győző: Zsebatlasz: Naptárral és statisztikai adatokkal az 1914. évre. Budapest: Magyar Földrajzi Intézet R.-T. 1913. 69., 105. o.  
• ↑ 225 év: Agstner Rudolf: 225 Jahre diplomatische und konsularische Präsenz. (német nyelven). Sulinet, 2010. március 9. (Hozzáférés: 2011. szeptember 10.)
• ↑ krónika: Wien und Peking im Spiegel der Zeit – Chronik der diplomatischen Beziehungen (német nyelven). Sulinet, 2007. június 10. (Hozzáférés: 2011. szeptember 10.)
• ↑ nemzetiség: Robert A. Kann: Zur Problematik der Nationalitätenfrage in der Habsburgermonarchie 1848–1918. fejezete: Adam Wandruszka, Walter Urbanitsch (Hrsg.): Die Habsburgermonarchie 1848–1918. című műben található meg. Bécs: (kiadó nélkül). 1980. 47. o. ISBN 3700102178  
• ↑ nemzetiség 2: Robert A. Kann: Das Nationalitätenproblem der Habsburgermonarchie: Geschichte und Ideengehalt der nationalen Bestrebungen vom Vormärz bis zur Auflösung des Reiches im Jahre 1918. Graz/Köln: (kiadó nélkül). 1964.  
• ↑ trializmus: trializmus. Magyar katolikus lexikon. (Hozzáférés: 2011. szeptember 11.)
• ↑ kivándorlás: Horst Friedrich Mayer – Dieter Winkler: In allen Häfen war Österreich. Die Österreichisch-Ungarische Handelsmarine. Bécs: Verlag der Österreichischen Staatsdruckerei. 1987. ISBN 3704600792  
• ↑ vallási megoszlás: Richard Andree: Die Symbole Österreichs. Bécs: Kremayr & Scheriau. 1995. ISBN 3218005949  
• ↑ hadizászló: Peter Diem: Andrees Allgemeiner Handatlas. 1. Lipcse: Verlag Velhagen & Klasing. 1881.  
• ↑ tengeri zászló: hadizászló. Carnet.hr. (Hozzáférés: 2011. szeptember 11.)
• ↑ címer: RGBl. 327 u. 328/1915. Hugo Gerhard Ströhl hivatalos jegyzete alapján.

További információk

Irodalom

• Fejtő Ferenc: Rekviem egy hajdanvolt birodalomért. Ausztria-Magyarország szétrombolása (Atlantisz, 1997)
• Gerő András: Magyar polgárosodás (Atlantisz, 1993)
• Jászi Oszkár: A Monarchia jövője: A dualizmus bukása és a dunai egyesült államok (MEK)
• Szabó Miklós: Politikai gondolkodás és kultúra Magyarországon a dualizmus utolsó negyedszázadában (MEK)
• Bencze László: Uralkodók, főrangúak, katonák (MEK)

Weboldalak

• A monarchia térképei
• Takács Zoltán (2006): Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben

Kapcsolódó szócikkek

• A Monarchia harmadik katonai felmérése
• Nemzetiségi politika a dualizmus korában
• Nagy-ausztriai Egyesült Államok